3. Fejezet - Fájó este

Lassan bepakolta a táskáját, és indult a kijárat felé. Patricia jött szembe vele.
- Mizu csajszi?
 - Semmi, Anne. Mész haza hétvégére?
 - Igen és te?
 - Én maradok, még tartunk egy bulit. Te nem maradsz? Ott lesz Daniel, én, meg te, és még Christoper is.
- Sajnos nem tudok maradni, várnak a szüleim. Na, de ha nem bánod, én indulok is, mert még dolgom van otthon. – Elköszönt, aztán elindult a kijárat felé, mire kiáltást hallott:
- Anne! Anne, állj meg! - Hátra fordult, és meglátta az utána loholó Christophert. Úgy lihegett, hogy szinte meg se tudott szólalni.
 - Mit szeretnél? – kérdezte.
- Anne, haragszol rám?
 - Nem, miért kérded?
 - Alig láttalak a szünetekben. Mintha kerülnél engem. De lehet, hogy hülyeség az egész, csak túlspilázom a dolgot.
 - Tényleg nincs semmi – mosolygott rá.
 – De ha nem bánod, én elindulok haza, mert sietnem kell.
 - Hát jó, akkor szia! Hétfőn találkozunk.
- Úgy lesz, szia! - Ennyi volt a nagy beszélgetés, és folytatta is az útját. Közben megállt, hogy becsukja maga után a kaput. Belépett a sikátorba, belenyúlt a zsákjába, és haza hopponált. Úgy érezte, mintha zuhanna valahová, a világon kívülre. Utált hopponálni, mindig olyan volt, mintha megállna közben az idő. Már sötétedett, mire hazaért. A házuktól nem mesze, egy parkban ért földet. A park csodás volt, teles-tele volt virágokkal, hatalmas rózsabokrokkal, és a frissen vágott fű nyugtató illata keringett a levegőben. Picit üldögélt, és élvezte a természetet, aztán elindult a közeli bolt felé. Mikor belépett, csak Nancy néni volt a boltban.
- Csókolom! – köszönt illedelmesen. - Szervusz, kislányom! Hogy vagy?
 - Köszönöm kérdését, jól vagyok. És ön?
- Én is jól vagyok, köszönöm. Mit kérsz?
- Azt a narancsos kólát kérném!  – A hölgy levette a polcról, és kedvesen átnyújtotta neki. Megkérdezte az árát, majd kifizette. - Viszlát, Anne!
 - Viszlát, Nancy néni! - Mikor kilépett az ajtón, furcsa érzés fogta el. Úgy érezte, azon nyomban haza kell mennie. Gyorsan szedte a lábát, így hamar elérte a házuk kapuját. Kinyitotta a ház ajtaját, és belépett.
 - Anya, apa hazajöttem! – kiáltott beljebb lépve a házba. De nem jött válasz. Olyan néma csend uralkodott a házban, mintha senki nem lett volna otthon. Mivel lent nem talált senkit, felszaladt édesanyja szobájába, hogy megnézze, mi a helyzet.
 - Szia, anya! Megjöttem.  – Anyukája csak ült ott az ágyon, a festék lefojt az arcán, a szemét áztató könnyek miatt. Odalépett hozzá. - Mi a baj, anyukám? Miért sírsz?
 - Semmi baj, kislányom, nyugodj meg.
 - De, anya, látom, hogy van valami.
 - Apád még nem jött haza. Reggel óta ott van az állítólagos birtokunkon, és még nem ért haza. Aggódom érte.
 - Nyugodj meg, biztos mindjárt megérkezik. – Ültek ketten az ágyon, egymás karjába kapaszkodva. Nem emlékezett egy ilyen bensőséges pillanatra sem anyjával. A nyugalmukat egy csengetés törte meg.
 - Anyu, úgy hallom, csöngetnek. Lemegyek, megnézem, ki az. Biztos apa jött haza, és nem vitt magával kulcsot. Te addig szedd magad rendbe.
 - Jó ötlet, kislányom. Nem akarom, hogy édesapád így lásson, mert még kiszeret belőlem.
- Jaj, anya, ne viccelj! Te még így is csodálatos vagy! – biztatta, és puszit is nyomott az arcára, aztán otthagyta. Lerohant a lépcsőn, egyenesen az ajtóig, és kinyitotta azt. Két rendőr állt ott.
 - Jó estét! - köszönt tágra nyílt szemekkel.
 - Kit keresnek?
- Delair asszony itthon van?
 - Igen, ő az édesanyám. Máris szólok neki. Mit mondjak, kik keresik?
- James és John hadnagyok. - Mire megfordult, anyja már ott állt a lépcsőn hófehér arccal.
 - Jó estét, asszonyom!
 - Jó estét! Maguk kicsodák?
 - Rendőrök vagyunk.
- Ha a férjemet keresik, ő nincs itthon. Egyébként hogy hívják önöket?
 - Én James vagyok, a társam pedig John. Bemehetnénk, kérem?
 - Persze, jöjjenek beljebb. - Anne csak állt ott, mint valami halott.
- Sajnálom, hogy nekünk kell közölni a rossz hírt, de a férjét ma holtan találtuk.
- Ez nem lehet igaz! – ordította az édesanyja, és azon nyomban el is ájult a sokktól. Egy egész világ omlott össze benne.

2. fejezet - Régi emlékek

Tomas már egy órája gyalogolhatott, mikor végre megpillantotta a házat. Izgatott volt, hogy újra Delair-rel találkozhat, s kíváncsi volt, hogyan fog ránézni, mit fog érezni most, hogy tudja, hogy a nő az édesanyja. Már csak pár lépte volt az ajtótól, a kilincs pedig vészesen közeledett, ami azt jelentette, hogy már pillanatok választják el őt a nagy találkozástól. Próbálta leplezni félelmét, és uralkodni remegő hangján, mikor is becsöngetett. De meglepetésére édesanyja helyett egy házimanó nyitott neki ajtót.

- Kit keres? – kérdezte a manó, cseppet sem kedves hangnemben.

Tomas nem válaszolt. Arcára erőltetett egy széles mosolyt, s megérintette a manó homlokát. Az apró lény kíváncsi tekintettel figyelte a fiút, s szemernyi gyanakvás se lapult szívében. Ahogy Tomas elengedte őt, a manó megszédült, s lassan a földre hullott teste, de ekkor már tükröződött a szemében a bűntudat, amiért megbízott az ismeretlenben.

Tomas örült neki, és megnyugtatta őt, hogy nem édesanyjával kell először végeznie, és így, hogy ő van előnyben, s úgy tud az asszony közelébe kerülni, hogy ő észre sem veszi, talán még beszélhet vele, mielőtt meg kell tennie azt.

- Szia anya. – vigyorodott el Tomas, ahogy belépett a hálószobába, ahonnan már távolról kihallatszott a nő dúdolása.

- Szia! – mosolyodott el a nő, majd megfordult, s csak ekkor vette észre a fiút – Te meg ki vagy? Hogy jutottál be a házamba?

- Jaj, anya, hát nem is emlékszel a saját fiadra? Tomas Amedid-re?

Még magát a fiút is meglepte hangjának komoly, s mély csengése. Azt hitte, így sokkal nehezebb lesz végrehajtani apja kívánságát, hogy tudja, kivel is kell végeznie, de hamar rájött, hogy valójában semmilyen érzelmet sem táplál az asszony iránt.

- Hogy? – nyögte az asszony – Tomas? De hiszen ez lehetetlen… - nyögte az asszony – Idefigyelj, a férjem bármelyik percben hazaérhet, nem tudhatja meg ezt… nem lehet… Hibát követtem el, mikor bedőltem apádnak…

- Mégis miféle hibát, anya? – kérdezte Tomas kíváncsian.

- Ne hívj így! Nehogy valaki meghallja! – susogta Delair, s szinte az ájulás határán állt, mikor leült az ágy szélére – Nem… képtelen vagyok elmesélni…

- Ugyan, anya, csak ketten vagyunk itt. Üres az egész ház. Jogom van megtudni. – közölte Tomas ellentmondást nem tűrő hangon.

- Igazad van… igazad van. – törölte el verejtékben fürdőző arcát a nő – Csak tizenkilenc éves voltam, amikor megismertem. Az egész családom előtt egy úriember volt, készségesen segített a szüleimnek, ezért megengedték, hogy kettesben is eltöltsünk némi időt. Mindig azt mondta, hogy mellette nem eshet bántódásom, hogy ő meg fog védeni, én pedig fiatal voltam és naiv. Így hát elhittem neki. Egyszer elvitt a házához. Azt akarta, hogy megöljek egy várandós nőt. Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel vele, de sosem foglalkoztatott különösebben. Nem hittem volna, hogy ilyesmire is képes lenne. Én persze egy ujjal sem értem a nőhöz. Nem tudtam volna bántani. Hagyta a nőt menekülni. Legalábbis nekem azt mondta. Később persze megtudtam, hogy végzett az asszonnyal, s a kisgyermekkel is. Bocsánatot kért, és azt mondta, nem is gondolta komolyan. Azt mondta, belém szeretett. Megcsókolt… s én ismét elhittem. És visszacsókoltam. Bármennyire is fáj kimondanom, de talán neked még fájdalmasabb hallani, hogy az apád… megerőszakolt. Nem tudtam sokáig titkolni a terhességet. Egy idő után mindenki megtudta. Persze elmondtam, hogy mi történt, de azt hitték csak hazudok. Nem tudták elképzelni, hogy az a kedves fiatalember ilyesmit tenne. – mosolyodott el szomorkásan Delair, s letörölte arcáról könnyeit – Kitagadtak a családból. Ekkor eldöntöttem, hogy nem akarom többet apádat látni. És téged sem. Amikor megszülettél, otthagytalak apád háza előtt, és egy üzenetet írtam neki. „Hát ez az eredménye annak, hogy ezt tetted velem.” A családom ezután megbocsátott, és visszafogadott. Sajnálom, hogy ezt tettem veled, és hogy egy ilyen borzalmas emberhez küldtelek, de meg kell értened. És most kérlek, hagyd el a férjem házát, még mielőtt hazaér.

- Már megyek is. De megígérhetem, hogy látni fogsz még. – közölte egy szenvtelen mosollyal arcán, arrogáns magabiztossággal.

Nem mondta el az asszonynak, hogy a férje már nem fog hazatérni. Nem mondta el, hogy már réges-rég ismerte ezt a történetet. S nem mondta el, hogy emiatt volt oly büszke az édesapjára.

Úgy gondolta, hogy ennyi bőven elég volt első találkozásra. Látta maga előtt, ahogy az asszony összetörve zokog az ágyon, s csak vár, hogy szeretett férje hazatérjen. Tudta, hogy az asszony nem fogja tudni elviselni, hogy ezt tette vele, ha akár csak egy kicsit is úgy tesz, mintha rossz sorsa lenne az apja mellett. A feladat pofonegyszerűnek bizonyult.



Mindeközben már Anne is odaért az iskolába. Elmagyarázták neki, hogy miért hívatták, kiképezték, s már el is küldték egy mugli iskolába, pontosabban egy biológia órára.

- Az etológia egy, a viselkedéstannal foglalkozó tudományág. Ez lesz a mai témánk. Mielőtt azonban elkezdenénk részletesebben átvenni az állatok örökölt és tanult magatartáselemeit, fontos tisztáznunk az ösztön definícióját. Az ösztön az örökölt és tanult magatartáselemek meghatározó kapcsolata. – hallatszódott a tanárnő hangja, miközben rápillantott egy szőke, közepesen hosszú hajú lányra.

Közelebb ment hozzá, mire a lány a fülébe suttogott valamit. Az asszony válaszolt, mire a lány elhagyta a termet, a tanárnő pedig visszatért az etológiához. Nem tartott sokáig, míg újra félbeszakították, aminek hatására Ms. Blackwood az óra hátralevő részében egy Cody nevű fiút feleltetett a madarakból. Egy kis segítséggel ugyan, de egész jó kezdést mutatott be, de aztán már csak hebegett-habogott. Ennek a negatív következménye is meglett, mivel a tanárnő – hatalmas jóindulattal – kettest adott neki.

A fiút azonban ez annyira nem érdekelte, hogy a sikertelen felelet és a rossz jegy után is képes volt Ms. Blackwood arcába nevetni, és diadalittasan pacsizni padtársával. A tanárnő csak egy csalódott pillantással jelezte, hogy fogalma sincs, hogy fog Cody leérettségizni, már ha egyáltalán eljut odáig, s csak reménykedni tud benne, hogy addigra benő a feje lágya.



Néhány perc múlva kicsöngettek, s szinte az összes diák kirontott a teremből. Nem csoda, hisz ez volt aznap az utolsó órájuk. Persze a lassabbak még mindig a táskájukba pakolgatták be könyveiket…

1. fejezet - A Darkness birtok

14 év telt el, s a kis Anne már 16. életévét töltötte. Gyönyörű volt, de hiszen mire is számíthattak volna egy vélautódtól!

A család az étkezőben reggelizett, mikor kopogásra lettek figyelmesek. Scorpius az ablakhoz lépett, hogy beengedje az apró postabaglyot, amely éppen csak leejtett két levelet az asztalra, s már tova is szállt. A férfi becsukta a madár után az ablakot, majd kezébe vette a leveleket.

- Anne, ez a tied. Az iskolából jött. – nyújtotta a lány felé az egyik borítékot.

Anne kíváncsian nyúlt a levél után, s árgus szemeket meresztve rá kinyitotta.

„Darkenss kisasszony!

Kérjük azonnali megjelenését a Goodsoul Aranyvérű Boszorkány-, Varázsló- és Vélaképző Szakkollégiumban. Tollnak álcázott zsupszkulcsot küldünk magáért, mely bármelyik pillanatban oda is érhet. Kérjük, a pálcáját is hozza magával, talár nem szükséges.

Helga Grey”

Miközben a lány olvasott, Scorpius is kezébe vette a levelet, s összeráncolt homlokkal bámulta a különös témájú üzenetet.

„Tisztelt Mr. Darkness! 

Kötelességemnek érzem tudatni önnel, hogy ön NEM az eredeti Darkness-birtokon él. Bizonyára kételkedik információm hitelességében, de higgye el, a valódi Darkness-birtokról küldöm ezt az üzenetet, a Private Hotel 923-ból. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még az ön családjára vadászott a Minisztérium, az ön nagyapja birtokot cserélt az én nagyapámmal. Nem rég derült fény erre a régi titokra, s számunkra nagyon fontos lenne, hogy az eredeti családi birtokon élhessünk tovább. Higgye el, ezzel a cserével ön is jól járna, hiszen ehhez a birtokhoz végtelen emelet és több, mint 1000 házimanó tartozik, ráadásul sokkal többet is ér. Kérem, hogy minél előbb hoppanáljon ide, ha akár csak fontolóra veszi a cserét.

Köszönettel,

Ingrid Fletcher”

Apa és lány egyszerre tették le a levelet.

- Mondanom kell valamit. – közölték egyszerre, s hirtelen minden szem a vélalányra szegeződött.

- Azt írják, hogy vissza kell mennem az iskolába. De nem írták, hogy miért. Vinnem kell a pálcámat is. Mindjárt ideér a zsupszkulcs.

- Rendben. – bólintott Scorpius, s nem is firtatta tovább az ügyet – A pálcád fent van az emeleten, a széfben. De ha visszaérsz, és nem vagyunk itt, akkor hoppanálj a Private Hotel 923-ba. Megjegyezted?

A lány bólintott, majd sietős léptekkel közeledett az emelet felé, de még hallott édesanyja megilletődött kérdezősködését háta mögött. A lány már hozzászokott az ilyen hirtelen helyzetekhez a hosszú évek során, s megtanulta, hogyan kell kezelni őket. Nem kérdezett, csak tette, amit apja előírt neki, hogy megkönnyítse a férfi dolgát.

A széf, ahogyan a lány már számított rá, kérdéseket tett fel neki. Ezekre a védőbűbájokra azért volt szükség, mert Scorpius mindig is elővigyázatos volt az illetéktelen behatolókkal szemben.

- Hogy hívnak? – kérdezte egy arc nélküli hang.

- Anne Darkness. – sóhajtott a lány.

- Szemed és hajad színe?

- Jelenleg szőke a hajam, a szemem pedig égszínkék.

- Melyik pálcát akarod kivenni?

- Magyal. Kényelmesen rugalmas, pontosan kilenc hüvelyk hosszú, a magja pedig sárkányszívizomhúr.

A széfnek néhány percbe telt, mire feldolgozta a hallott adatokat, majd mintha egy mágikus kart nyúlt volna ki, a pálca máris e levegőben lebegett. Anne a zsupszkulcsot várva a szobában maradt, míg apja dehoppanált a konyából, egyenesen a Private Hotelre.

Scorpius pont a ház előtt ért földet. Nem is törődött küllemével, csak becsöngetett, hogy végére járhasson az ügynek, mert nem volt teljesen biztos benne, hogy a nő igazat írt. Az ajtót egy házimanó nyitotta ki. Egy darabig csak bámulták egymást, végül a férfi szólalt meg először.

- Ingrid Fletcherhez jöttem.

- Biztonsági kódot kérek. – felelte a manó.

- Nem tudok semmilyen biztonsági kódot. Csak hívd ide nekem Ingrid Fletchert. Most jött tőle ez a levél.

A manó egy pillantást vetett a levélre, majd mintha rögtön felismerte volna gazdája kacskaringós kézírását, rögtön beinvitálta a férfit, s az emeletre vezette.

- Jó napot, Darkness úr! – hallatszott egy rekedtes hang a folyosó végéről.

- Üdvözletem. Szólítson kérem Scorpius-nak.

- Tobby, kérlek hozz az úrnak egy pohár frissítőt.

- Igenis, asszonyom. Mit hozhatok önnek, uram? – hajolt meg a manó, s orra szinte már a padlót súrolta.

- Kávét kérek. – bólintott a férfi.

- Igenis, uram. – motyogta a manó, s azzal elhagyta a szobát.

- Szóval, kedves Scorpius. – kezdte a nő, miközben helyet foglaltak egy apró, üvegasztal mellett – Van önnek néhány információm a házzal kapcsolatban.

- Mégpedig? – hajolt közelebb a férfi, s alkarját térdére támasztva hallgatta Ingridet.

- Nagyon fontos, hogy megjegyezze, nem szabad az utolsó emeletre felmenni. Nagyon csábító, de ellen kell állnia, higgyen nekem. Az az emelet meg van átkozva.

- A levélben azt írta, hogy végtelen emelet van. Mégis hogy lehetne felmenni az utolsóra? – kérdezte Scorpius, figyelmen kívül hagyva, hogy a nő szerint a ház egy része átkozott.

Scorpius mindig is szkeptikus volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, s kezdte úgy gondolni, hogy ez idős, a cigarettától rekedtes hangú nő csak egy bogaras vénasszony, aki az apró város minden legendájában hisz, s minden babonájától fél.

- Az utolsó bejárható emelet az, melyet szabad szemmel is látni lehet. Kérem, próbálja ön is és minden családtagja elkerülni azt a folyosót, ha kedves önnek az életük. Mindemellett, ne bízzanak a házimanókban, főleg Tobbyban ne!

- Mégis miért?

- A házimanók olyan pletykásak, mint a piaci kofák. Olyan információkat adhatnak ki ellenségeinknek, melyeket nem szabadna. – fogta suttogóra a hangját.

Ahogy Ingrid ezt kimondta, Tobby be is csörtetett egy csésze kávéval, s azt letette Scorpius elé.

- Ön nem iszik? – kérdezte a férfi, elrejthetetlen gyanakvással a hangjában.

- Nem, kedves, én pont az érkezése előtt fogyasztottam el a sajátomat. – válaszolta a nő negédes hangon.

Srorpius bólintott, de még mindig nem bízott meg teljesen az idős hölgyben. Óvatosan kortyolt bele, s az ízét megérezve rögtön ki is köpte. Az idős asszony egy lenéző pillantással gyászolta számára pótolhatatlan csipketerítőjét, de próbálta palástolni csalódottságát.

- Mi van ebben a löttyben? Kerozin? – kérdezte fennhangon a férfi.

- Jaj, igen, én ütődött… a korral ját, tudja! – nevetett fel az idős asszony, s szája elé kapva a kezét, meglepettséget színlelt – Ez a ház specialitása! Az elején kellemetlen lehet az íze, de majd egyre jobban kiadja az igazi édes valóját!

Scoripus rögtön kihallotta beszélgetőtársa hangsúlyából a hazugság okozta idegességet, s hangja egyben egyre magasabban csengett. Összeráncolt szemöldökkel szagolt bele a kávéba, s elfintorodva pillantott fel újra.

- De én tökéletesen érzem ebben a kerozint. Elég jártas vagyok a feketemágiában és a különböző fajta mérgekben, régebben ezzel foglalk… - nyögte Scorpius.

A férfi émelyegni kezdett, úgy érezte, mintha forogna körülötte a világ, s nem már soha nem tudta befejezni mondatát. Hangja elcsuklott, szemhéjai egyre nehezebbek lettek, de ő még végső erejével is küzdött az érzés ellen, de egyre gyengébb és gyengébb lett, míg végül le nem borult a kanapéról, s nyöszörögve fordult hátára a földön fekve. Könyörögve nézett az idős asszonyra, aki csak nyugodtan ült, s bámulta, ahogy a férfi kilehelte utolsó lélegzetét.

A hölgy felkacagott. Boldog volt, rég töltötte el ilyesfajta öröm a testét. Undorodva pillantott a földön élettelenül heverő testre, s egy félmosollyal arcán Tobby felé fordult.

- És még egy szerencsétlen elhullott a Darness famíliából. – tárta szét karjait, mintha azt várná, hogy istenítsék.

A nő ismét felkacagott, miközben érezte, ahogy teste visszaalakul, s Tobbyra pillantott, aki szintén kezdett lassan megnőni.

- Nem volt valótlan a gyanakvásod, fiam. Nem Ingrid vagyok, hanem Sir DemaridAmedid! – kacagott újból, s úgy pillantott a férfira, mintha az ettől újjáéledhetne, hogy leboruljon hatalmas személye előtt.

- Mester, most mit fogunk csinálni? – kérdezte Tobby, aki időközben egy 20 év körüli fiúvá vedlette át magát.

- Tomas, változz vissza házimanóvá, és kutass tovább a Darkness család után! Tudni akarom, hogy van-e még köztük akár csak egy élő lélek is!

- Ezt már most meg tudom mondani, Mester. Két nő van még hátra. Egyikük Scorpius lánya, Anne. A felesége pedig egy véla. Delair a neve.

- Mit mondtál, fiam? – kapta fel a fejét ijedten – Demarid – Egy Delair nevű véla a felesége? – bökött ingerülten a fejével Scorpius felé.

- Igen, Mester. – bólintott a fiú engedelmesen.

- El kell mondanom valamit. – nyögte – Jobb, ha most megtudod, mielőtt cselekednünk kell… ez a Delair nevű asszon… valószínűleg a te édesanyád, fiam.

- De hiszen mester, ha ön az édesapám. Az az asszony pedig az édesanyám, akkor hiszen… Annel mi féltestvérek vagyunk?
- Bizony, fiam. Készen állsz a tervre ettől függetlenül is?
- Igen, Mester. – felelte a fiú automatikusan, gondolataiba temetkezve, hiszen tudta, ha már idáig eljutottak, most már nem hátrálhat meg, akármi is vár rá.

Még ha a saját családjával kell is végeznie.

- Maradj ember. – bólintott Demarid néhány percnyi gondolkodás után – Téged még nem ismernek. Férkőzz a bizalmukba, barátkozz össze Annel, és hozd el őt ide, hogy beteljesíthessem végzetét.

- Igenis, Mester. – ismételte a fiú, s rögtön szobájába indult, hogy összeszedhesse legfontosabb dolgait, amivel rögtön útnak indulhat.

Demarid elmosolyodott, s büszkén nézett fia után. Végre befejezheti, amit 26 éve elkezdett. S ami még boldogabbá tette, hogy ráadásul mindezt saját fia teszi lehetővé számára.

Prológus - A múlt

Réges-régen volt egy ház, melyben egy házaspár lakott, kicsiny gyermekükkel, Anne-nel. Édesanyja félig véla volt, tőle örökölte gyönyörű szépségét, égszínkék szemét, s naponta változó haját. Édesapja büszke aranyvérű volt, s egy metamorf mágus fiaként talán még büszkébb volt felmenő rokonaira. Egy nagyon szép, s már ránézésre is gazdag embereket tükröző házban laktak, melynek elején a család nagy történetű, s már több száz éves címere lógott. A címer ugyan egyszerű volt, miután csak egy kör alakú keretbe foglalt „S” betű volt, mégis mindenki ismerte, s tisztelte is jelet. Anne, akinek a haja éppen az előző napi szőkéről váltott feketére, nyakában is lógott egy ezzel a címerrel díszített kék medál, hogy mindenki rögtön tudja, milyen előkelő családból származik a kislány. A falon is lógott egy hasonló, csak éppen vörösben, s ez jelezte, hogy aranyvérűek lévén nem tűrik a sárvérűeket lakásukban.

A család a nappaliban tartózkodott, s a házaspár szívélyes beszélgetésbe kezdett, Anne pedig a babái között válogatott, mikor hirtelen egy vakító fény villant az ablak előtt.

- Mi volt ez? – ugrott fel az apuka ijedtében, s még az édesanya is magához szorította kislányát.

- Nem tudom. – felelt ijedten az asszony, s gyengéden végigsimított Anne haján, hogy megnyugtassa.

- Delair, maradj itt Anne-nel, én kimegyek, és megnézem, hogy mi volt ez! – próbálta nyugtatni feleségét, s apró csókot nyomott arcára.

A férfi már a megragadta a kilincset, mikor az asszony kisvártatva utána szólt.

- Majd én kimegyek, Scorpius, jobban értek az ilyesmihez! Ha valami bajod esne, vagy… - nyögte Delair, megborzongva a gondolattól, hogy férje megsérülhet.

Nem is kellett befejeznie a mondatot, mindketten tudták, mit rejt az asszony szemében villanó félelem.

- Delair, ne csináld ezt! Nem hagyhatod magára Anne-t! Nagyobb szüksége van rád, mint rám! Ha valakit megöl ma éjjel, az én leszek, nem pedig te! – üvöltötte a férfi felhevült, kipirult arccal.

A nőt megrémítették férje szavai, s nem merte elhinni, hogy milyen könnyedén mondta ki ezeket a súlyos szavakat.

- Rendben, csak ne kiabálj, kérlek! Megijeszted Anne-t! – suttogta Delair remegő hanggal, bár valószínűleg ő sokkal jobban rettegett, mint a kislány, aki csak a szülei által felhalmozott feszültséget észlelte, az őket körülvevő félelmet nem.

Scorpius úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezeket a szavakat, s azon nyomban kirontott az ajtón. Próbálta elrejteni aggodalmát, de még a sötétben is látni lehetett félelemtől csillogó szemét. Óvatosan nézett körül, míg nem észrevett egy fénypontot a kert túlsó végében.

Pálcát rántott, s halkan elmotyogott egy lumost. Lassan megközelítette a fénylő tárgyat, s ahogy egyre közelebb ért, szinte biztos volt benne, hogy az nem veszélyes.

- Csak egy egyszerű kulcs. – suttogta leginkább saját maga megnyugtatására, miközben óvatosan felemelte az apró arany-ezüst tárgyat.

Mikor végleg megbizonyosodott róla, hogy az nem veszélyes, zsebre dugta, és visszament a házba. Felesége már az ajtóban várta őt, kislányát kezében tartva, ijedten pislogva Scorpiusra.

- Csak ez a kulcs volt. – mondta magabiztosan, és a magasba emelte a kulcsot, hogy mindannyian jól láthassák.

Delair letette a kislányt, aki rögtön visszakocogott babaházához, s elvette a kulcsot. Közel sem olyan magabiztosan vizsgálta az apró, fénylő tárgyat, mint férje, s arcán látni lehetett, hogy nem hiszi el, hogy ez kicsiny kulcs ekkora fénycsóvát repíthetett el az éjszakában.

A nő éppen megszólalni készült, mikor kopogtattak az ajtón. A házaspár ijedten egymásra pillantott, majd végül a férj nyitott ajtót. A küszöbről két köpcös férfi nézett rájuk, s bár öltözékükkel próbálták palástolni, Scorpius rögtön észrevette, hogy ők csak mugliszületésűek lehetnek. Lenézően pillantgatott rájuk, s csak az úri családból származó kényszeredett udvariaskodás miatt nem csapta be előttük az ajtót.

Addig néztek farkasszemet egymással, míg az egyik férfi meg nem szólalt:

- Jó estét, Stan vagyok, ő pedig itt a kollégám. Elnézést a késői zavarásért, de a Minisztérium elrendelte, hogy minden pálcát ellenőrizzünk a környéken. – magyarázta, s próbált úgy tenni, mintha nem is vette volna észre Scorpius ellenségeskedését.

- A pálcáinkat? Mégis mi szüksége van erre a minisztériumnak?

- Uram, higgye el, én is szívesebben csinálnék egy s mást, de ez a minisztérium rendelete, minket pedig azért fizetnek, hogy végrehajtsuk, és megtaláljuk azt a pálcát, amelyikre a minisztériumnak szüksége van.

- Mégis milyen pálcát keres a miniszter? – kérdezte Scorpius egyre türelmetlenebb hangon.

Stan csak mélyet sóhajtott, és továbbra is leplezve ellenszenvét, ugyanazon a kimért, mégis udvarias hangon szólalt meg.

- Tiszafa, elviselhetően rugalmas, pontosan tíz hüvelyk hosszú és a magja unikornis farkszőr.

- Sajnálattal kell közölöm, hogy nálunk nem fogják megtalálni ezt a pálcát. De azért köszönöm, hogy benéztek. – villantott egy ironikus mosolyt Scorpius, és nem törődve felesége tiltakozásával, lassan behajtotta az ajtót, míg nem Stan újra megszólalt.

- Azért kérem, adják át pálcájukat egy gyors ellenőrzésre, és már nem is zavarunk.

Scorpius kétkedve nézett Stanre, és kollégájára, aki csak csendben meredt vissza rá, és tisztán látszott rajta, hogy ha erőszakot kell alkalmazni, ő bizony nem fog meghátrálni.

- Rendben. – sóhajtott Scorpius elgyötörten, és Stan kezébe nyomta pálcáját – De én előre szóltam, hogy csak idejüket pazarolják itt.

Stan megforgatta kezei között a pálcát, és rögtön hangosan kezdte elemezni:

- Bükkfa, kényelmesen rugalmas, tizenegy és fél hüvelyk hosszú és a magja sárkányszívizomhúr. – fejezte be a felsorolást, és visszaadta a pálcát tulajdonosának – Ez távolról sem az a pálca.

Scorpius csak megforgatta szemeit, s inkább már nem is pazarolta hangját ellentmondásának kifejezésére. Delair is odaadta saját pálcáját, s nyugodt arccal figyelte Stan tevékenykedését.

- Merev rózsafa, tizenegy és fél hüvelyk hosszú, magja pedig.. szent Isten!

- Vélahaj. Mi baj vele? Édesanyám haja. – vonta meg a vállát Delair, csodálkozva Stan megrökönyödésén.

- A vélahaj pálcát csak nagyon nehezen lehet kezelni! Általában csak vélaleszármazott boszorkány vagy varázsló tudja használni, másnak nem ad szikrát… - nyögte Stan.

- Tudom. Maga szerint nem vagyok tisztában ezekkel? – fortyant fel az asszony.

- Én inkább a férjének és a kollégámnak beszéltem.  – suttogta Stan, ijedt arckifejezéssel meredve néma társára, s Scorpiusra egyaránt.

- Én is tisztában vagyok vele. – válaszolta a férj homlokráncolva.

- Későre jár, mindjárt vége a munkaidőnknek. – hadarta Stan – Van itt még valaki, akit ellenőriznünk kellene?

A házaspárt meglepte Stan hirtelen kijelentése, és el sem merték hinni, hogy végre maguk mögött tudhatják ezt a kellemetlen beszélgetést.

- Itt csak a kétéves lányunk van. De nyilvánvalóan neki még nincs pálcája. – vágta rá Scorpius.

- Rendben, értem… köszönöm. Akkor hát további szép estét, már ha lehet még annak nevezni. – motyogta Stan, majd elharapva a mondat végét, már el is tűnt az éjszakában kollégájával együtt.

Scorpius még egy ideig meredten bámulta a helyet, ahol a két férfi dehoppanált, majd olyan erővel csapta be az ajtót, hogy még Anne is felsírt.

- Kis mocskok, sárvérűek! Még mit ki nem talál a miniszter, hogy bosszantsa a népet! – dohogott a férfi.

- Scorpius, ne beszélj így! Anne a végén meg eltanulja tőled ezeket a szavakat!

- És akkor mégis mi van? Igaz, hogy a kicsi csak félvérű, de büszke lehet családjára, amíg az nem sárvérű! Lassan ideje lesz, hogy megtanítsuk ezekre a kifejezésekre! Te is tudhatnád ezt, mivel az apád aranyvér varázsló! – magyarázta feleségének dühösen.

 - Rendben, rendben, hagyjuk ezt most. Tényleg későre jár, ideje lefeküdni.

 Scorpius csak bólintott, majd óvatosan felemelte kislányát, és felment vele az emeletre, ahol aztán Delair kedves altatódalokkal álomba ringatta őt, s végleg leoltották a lámpákat.