Prológus - A múlt

Réges-régen volt egy ház, melyben egy házaspár lakott, kicsiny gyermekükkel, Anne-nel. Édesanyja félig véla volt, tőle örökölte gyönyörű szépségét, égszínkék szemét, s naponta változó haját. Édesapja büszke aranyvérű volt, s egy metamorf mágus fiaként talán még büszkébb volt felmenő rokonaira. Egy nagyon szép, s már ránézésre is gazdag embereket tükröző házban laktak, melynek elején a család nagy történetű, s már több száz éves címere lógott. A címer ugyan egyszerű volt, miután csak egy kör alakú keretbe foglalt „S” betű volt, mégis mindenki ismerte, s tisztelte is jelet. Anne, akinek a haja éppen az előző napi szőkéről váltott feketére, nyakában is lógott egy ezzel a címerrel díszített kék medál, hogy mindenki rögtön tudja, milyen előkelő családból származik a kislány. A falon is lógott egy hasonló, csak éppen vörösben, s ez jelezte, hogy aranyvérűek lévén nem tűrik a sárvérűeket lakásukban.

A család a nappaliban tartózkodott, s a házaspár szívélyes beszélgetésbe kezdett, Anne pedig a babái között válogatott, mikor hirtelen egy vakító fény villant az ablak előtt.

- Mi volt ez? – ugrott fel az apuka ijedtében, s még az édesanya is magához szorította kislányát.

- Nem tudom. – felelt ijedten az asszony, s gyengéden végigsimított Anne haján, hogy megnyugtassa.

- Delair, maradj itt Anne-nel, én kimegyek, és megnézem, hogy mi volt ez! – próbálta nyugtatni feleségét, s apró csókot nyomott arcára.

A férfi már a megragadta a kilincset, mikor az asszony kisvártatva utána szólt.

- Majd én kimegyek, Scorpius, jobban értek az ilyesmihez! Ha valami bajod esne, vagy… - nyögte Delair, megborzongva a gondolattól, hogy férje megsérülhet.

Nem is kellett befejeznie a mondatot, mindketten tudták, mit rejt az asszony szemében villanó félelem.

- Delair, ne csináld ezt! Nem hagyhatod magára Anne-t! Nagyobb szüksége van rád, mint rám! Ha valakit megöl ma éjjel, az én leszek, nem pedig te! – üvöltötte a férfi felhevült, kipirult arccal.

A nőt megrémítették férje szavai, s nem merte elhinni, hogy milyen könnyedén mondta ki ezeket a súlyos szavakat.

- Rendben, csak ne kiabálj, kérlek! Megijeszted Anne-t! – suttogta Delair remegő hanggal, bár valószínűleg ő sokkal jobban rettegett, mint a kislány, aki csak a szülei által felhalmozott feszültséget észlelte, az őket körülvevő félelmet nem.

Scorpius úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezeket a szavakat, s azon nyomban kirontott az ajtón. Próbálta elrejteni aggodalmát, de még a sötétben is látni lehetett félelemtől csillogó szemét. Óvatosan nézett körül, míg nem észrevett egy fénypontot a kert túlsó végében.

Pálcát rántott, s halkan elmotyogott egy lumost. Lassan megközelítette a fénylő tárgyat, s ahogy egyre közelebb ért, szinte biztos volt benne, hogy az nem veszélyes.

- Csak egy egyszerű kulcs. – suttogta leginkább saját maga megnyugtatására, miközben óvatosan felemelte az apró arany-ezüst tárgyat.

Mikor végleg megbizonyosodott róla, hogy az nem veszélyes, zsebre dugta, és visszament a házba. Felesége már az ajtóban várta őt, kislányát kezében tartva, ijedten pislogva Scorpiusra.

- Csak ez a kulcs volt. – mondta magabiztosan, és a magasba emelte a kulcsot, hogy mindannyian jól láthassák.

Delair letette a kislányt, aki rögtön visszakocogott babaházához, s elvette a kulcsot. Közel sem olyan magabiztosan vizsgálta az apró, fénylő tárgyat, mint férje, s arcán látni lehetett, hogy nem hiszi el, hogy ez kicsiny kulcs ekkora fénycsóvát repíthetett el az éjszakában.

A nő éppen megszólalni készült, mikor kopogtattak az ajtón. A házaspár ijedten egymásra pillantott, majd végül a férj nyitott ajtót. A küszöbről két köpcös férfi nézett rájuk, s bár öltözékükkel próbálták palástolni, Scorpius rögtön észrevette, hogy ők csak mugliszületésűek lehetnek. Lenézően pillantgatott rájuk, s csak az úri családból származó kényszeredett udvariaskodás miatt nem csapta be előttük az ajtót.

Addig néztek farkasszemet egymással, míg az egyik férfi meg nem szólalt:

- Jó estét, Stan vagyok, ő pedig itt a kollégám. Elnézést a késői zavarásért, de a Minisztérium elrendelte, hogy minden pálcát ellenőrizzünk a környéken. – magyarázta, s próbált úgy tenni, mintha nem is vette volna észre Scorpius ellenségeskedését.

- A pálcáinkat? Mégis mi szüksége van erre a minisztériumnak?

- Uram, higgye el, én is szívesebben csinálnék egy s mást, de ez a minisztérium rendelete, minket pedig azért fizetnek, hogy végrehajtsuk, és megtaláljuk azt a pálcát, amelyikre a minisztériumnak szüksége van.

- Mégis milyen pálcát keres a miniszter? – kérdezte Scorpius egyre türelmetlenebb hangon.

Stan csak mélyet sóhajtott, és továbbra is leplezve ellenszenvét, ugyanazon a kimért, mégis udvarias hangon szólalt meg.

- Tiszafa, elviselhetően rugalmas, pontosan tíz hüvelyk hosszú és a magja unikornis farkszőr.

- Sajnálattal kell közölöm, hogy nálunk nem fogják megtalálni ezt a pálcát. De azért köszönöm, hogy benéztek. – villantott egy ironikus mosolyt Scorpius, és nem törődve felesége tiltakozásával, lassan behajtotta az ajtót, míg nem Stan újra megszólalt.

- Azért kérem, adják át pálcájukat egy gyors ellenőrzésre, és már nem is zavarunk.

Scorpius kétkedve nézett Stanre, és kollégájára, aki csak csendben meredt vissza rá, és tisztán látszott rajta, hogy ha erőszakot kell alkalmazni, ő bizony nem fog meghátrálni.

- Rendben. – sóhajtott Scorpius elgyötörten, és Stan kezébe nyomta pálcáját – De én előre szóltam, hogy csak idejüket pazarolják itt.

Stan megforgatta kezei között a pálcát, és rögtön hangosan kezdte elemezni:

- Bükkfa, kényelmesen rugalmas, tizenegy és fél hüvelyk hosszú és a magja sárkányszívizomhúr. – fejezte be a felsorolást, és visszaadta a pálcát tulajdonosának – Ez távolról sem az a pálca.

Scorpius csak megforgatta szemeit, s inkább már nem is pazarolta hangját ellentmondásának kifejezésére. Delair is odaadta saját pálcáját, s nyugodt arccal figyelte Stan tevékenykedését.

- Merev rózsafa, tizenegy és fél hüvelyk hosszú, magja pedig.. szent Isten!

- Vélahaj. Mi baj vele? Édesanyám haja. – vonta meg a vállát Delair, csodálkozva Stan megrökönyödésén.

- A vélahaj pálcát csak nagyon nehezen lehet kezelni! Általában csak vélaleszármazott boszorkány vagy varázsló tudja használni, másnak nem ad szikrát… - nyögte Stan.

- Tudom. Maga szerint nem vagyok tisztában ezekkel? – fortyant fel az asszony.

- Én inkább a férjének és a kollégámnak beszéltem.  – suttogta Stan, ijedt arckifejezéssel meredve néma társára, s Scorpiusra egyaránt.

- Én is tisztában vagyok vele. – válaszolta a férj homlokráncolva.

- Későre jár, mindjárt vége a munkaidőnknek. – hadarta Stan – Van itt még valaki, akit ellenőriznünk kellene?

A házaspárt meglepte Stan hirtelen kijelentése, és el sem merték hinni, hogy végre maguk mögött tudhatják ezt a kellemetlen beszélgetést.

- Itt csak a kétéves lányunk van. De nyilvánvalóan neki még nincs pálcája. – vágta rá Scorpius.

- Rendben, értem… köszönöm. Akkor hát további szép estét, már ha lehet még annak nevezni. – motyogta Stan, majd elharapva a mondat végét, már el is tűnt az éjszakában kollégájával együtt.

Scorpius még egy ideig meredten bámulta a helyet, ahol a két férfi dehoppanált, majd olyan erővel csapta be az ajtót, hogy még Anne is felsírt.

- Kis mocskok, sárvérűek! Még mit ki nem talál a miniszter, hogy bosszantsa a népet! – dohogott a férfi.

- Scorpius, ne beszélj így! Anne a végén meg eltanulja tőled ezeket a szavakat!

- És akkor mégis mi van? Igaz, hogy a kicsi csak félvérű, de büszke lehet családjára, amíg az nem sárvérű! Lassan ideje lesz, hogy megtanítsuk ezekre a kifejezésekre! Te is tudhatnád ezt, mivel az apád aranyvér varázsló! – magyarázta feleségének dühösen.

 - Rendben, rendben, hagyjuk ezt most. Tényleg későre jár, ideje lefeküdni.

 Scorpius csak bólintott, majd óvatosan felemelte kislányát, és felment vele az emeletre, ahol aztán Delair kedves altatódalokkal álomba ringatta őt, s végleg leoltották a lámpákat.