1. fejezet - A Darkness birtok

14 év telt el, s a kis Anne már 16. életévét töltötte. Gyönyörű volt, de hiszen mire is számíthattak volna egy vélautódtól!

A család az étkezőben reggelizett, mikor kopogásra lettek figyelmesek. Scorpius az ablakhoz lépett, hogy beengedje az apró postabaglyot, amely éppen csak leejtett két levelet az asztalra, s már tova is szállt. A férfi becsukta a madár után az ablakot, majd kezébe vette a leveleket.

- Anne, ez a tied. Az iskolából jött. – nyújtotta a lány felé az egyik borítékot.

Anne kíváncsian nyúlt a levél után, s árgus szemeket meresztve rá kinyitotta.

„Darkenss kisasszony!

Kérjük azonnali megjelenését a Goodsoul Aranyvérű Boszorkány-, Varázsló- és Vélaképző Szakkollégiumban. Tollnak álcázott zsupszkulcsot küldünk magáért, mely bármelyik pillanatban oda is érhet. Kérjük, a pálcáját is hozza magával, talár nem szükséges.

Helga Grey”

Miközben a lány olvasott, Scorpius is kezébe vette a levelet, s összeráncolt homlokkal bámulta a különös témájú üzenetet.

„Tisztelt Mr. Darkness! 

Kötelességemnek érzem tudatni önnel, hogy ön NEM az eredeti Darkness-birtokon él. Bizonyára kételkedik információm hitelességében, de higgye el, a valódi Darkness-birtokról küldöm ezt az üzenetet, a Private Hotel 923-ból. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még az ön családjára vadászott a Minisztérium, az ön nagyapja birtokot cserélt az én nagyapámmal. Nem rég derült fény erre a régi titokra, s számunkra nagyon fontos lenne, hogy az eredeti családi birtokon élhessünk tovább. Higgye el, ezzel a cserével ön is jól járna, hiszen ehhez a birtokhoz végtelen emelet és több, mint 1000 házimanó tartozik, ráadásul sokkal többet is ér. Kérem, hogy minél előbb hoppanáljon ide, ha akár csak fontolóra veszi a cserét.

Köszönettel,

Ingrid Fletcher”

Apa és lány egyszerre tették le a levelet.

- Mondanom kell valamit. – közölték egyszerre, s hirtelen minden szem a vélalányra szegeződött.

- Azt írják, hogy vissza kell mennem az iskolába. De nem írták, hogy miért. Vinnem kell a pálcámat is. Mindjárt ideér a zsupszkulcs.

- Rendben. – bólintott Scorpius, s nem is firtatta tovább az ügyet – A pálcád fent van az emeleten, a széfben. De ha visszaérsz, és nem vagyunk itt, akkor hoppanálj a Private Hotel 923-ba. Megjegyezted?

A lány bólintott, majd sietős léptekkel közeledett az emelet felé, de még hallott édesanyja megilletődött kérdezősködését háta mögött. A lány már hozzászokott az ilyen hirtelen helyzetekhez a hosszú évek során, s megtanulta, hogyan kell kezelni őket. Nem kérdezett, csak tette, amit apja előírt neki, hogy megkönnyítse a férfi dolgát.

A széf, ahogyan a lány már számított rá, kérdéseket tett fel neki. Ezekre a védőbűbájokra azért volt szükség, mert Scorpius mindig is elővigyázatos volt az illetéktelen behatolókkal szemben.

- Hogy hívnak? – kérdezte egy arc nélküli hang.

- Anne Darkness. – sóhajtott a lány.

- Szemed és hajad színe?

- Jelenleg szőke a hajam, a szemem pedig égszínkék.

- Melyik pálcát akarod kivenni?

- Magyal. Kényelmesen rugalmas, pontosan kilenc hüvelyk hosszú, a magja pedig sárkányszívizomhúr.

A széfnek néhány percbe telt, mire feldolgozta a hallott adatokat, majd mintha egy mágikus kart nyúlt volna ki, a pálca máris e levegőben lebegett. Anne a zsupszkulcsot várva a szobában maradt, míg apja dehoppanált a konyából, egyenesen a Private Hotelre.

Scorpius pont a ház előtt ért földet. Nem is törődött küllemével, csak becsöngetett, hogy végére járhasson az ügynek, mert nem volt teljesen biztos benne, hogy a nő igazat írt. Az ajtót egy házimanó nyitotta ki. Egy darabig csak bámulták egymást, végül a férfi szólalt meg először.

- Ingrid Fletcherhez jöttem.

- Biztonsági kódot kérek. – felelte a manó.

- Nem tudok semmilyen biztonsági kódot. Csak hívd ide nekem Ingrid Fletchert. Most jött tőle ez a levél.

A manó egy pillantást vetett a levélre, majd mintha rögtön felismerte volna gazdája kacskaringós kézírását, rögtön beinvitálta a férfit, s az emeletre vezette.

- Jó napot, Darkness úr! – hallatszott egy rekedtes hang a folyosó végéről.

- Üdvözletem. Szólítson kérem Scorpius-nak.

- Tobby, kérlek hozz az úrnak egy pohár frissítőt.

- Igenis, asszonyom. Mit hozhatok önnek, uram? – hajolt meg a manó, s orra szinte már a padlót súrolta.

- Kávét kérek. – bólintott a férfi.

- Igenis, uram. – motyogta a manó, s azzal elhagyta a szobát.

- Szóval, kedves Scorpius. – kezdte a nő, miközben helyet foglaltak egy apró, üvegasztal mellett – Van önnek néhány információm a házzal kapcsolatban.

- Mégpedig? – hajolt közelebb a férfi, s alkarját térdére támasztva hallgatta Ingridet.

- Nagyon fontos, hogy megjegyezze, nem szabad az utolsó emeletre felmenni. Nagyon csábító, de ellen kell állnia, higgyen nekem. Az az emelet meg van átkozva.

- A levélben azt írta, hogy végtelen emelet van. Mégis hogy lehetne felmenni az utolsóra? – kérdezte Scorpius, figyelmen kívül hagyva, hogy a nő szerint a ház egy része átkozott.

Scorpius mindig is szkeptikus volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, s kezdte úgy gondolni, hogy ez idős, a cigarettától rekedtes hangú nő csak egy bogaras vénasszony, aki az apró város minden legendájában hisz, s minden babonájától fél.

- Az utolsó bejárható emelet az, melyet szabad szemmel is látni lehet. Kérem, próbálja ön is és minden családtagja elkerülni azt a folyosót, ha kedves önnek az életük. Mindemellett, ne bízzanak a házimanókban, főleg Tobbyban ne!

- Mégis miért?

- A házimanók olyan pletykásak, mint a piaci kofák. Olyan információkat adhatnak ki ellenségeinknek, melyeket nem szabadna. – fogta suttogóra a hangját.

Ahogy Ingrid ezt kimondta, Tobby be is csörtetett egy csésze kávéval, s azt letette Scorpius elé.

- Ön nem iszik? – kérdezte a férfi, elrejthetetlen gyanakvással a hangjában.

- Nem, kedves, én pont az érkezése előtt fogyasztottam el a sajátomat. – válaszolta a nő negédes hangon.

Srorpius bólintott, de még mindig nem bízott meg teljesen az idős hölgyben. Óvatosan kortyolt bele, s az ízét megérezve rögtön ki is köpte. Az idős asszony egy lenéző pillantással gyászolta számára pótolhatatlan csipketerítőjét, de próbálta palástolni csalódottságát.

- Mi van ebben a löttyben? Kerozin? – kérdezte fennhangon a férfi.

- Jaj, igen, én ütődött… a korral ját, tudja! – nevetett fel az idős asszony, s szája elé kapva a kezét, meglepettséget színlelt – Ez a ház specialitása! Az elején kellemetlen lehet az íze, de majd egyre jobban kiadja az igazi édes valóját!

Scoripus rögtön kihallotta beszélgetőtársa hangsúlyából a hazugság okozta idegességet, s hangja egyben egyre magasabban csengett. Összeráncolt szemöldökkel szagolt bele a kávéba, s elfintorodva pillantott fel újra.

- De én tökéletesen érzem ebben a kerozint. Elég jártas vagyok a feketemágiában és a különböző fajta mérgekben, régebben ezzel foglalk… - nyögte Scorpius.

A férfi émelyegni kezdett, úgy érezte, mintha forogna körülötte a világ, s nem már soha nem tudta befejezni mondatát. Hangja elcsuklott, szemhéjai egyre nehezebbek lettek, de ő még végső erejével is küzdött az érzés ellen, de egyre gyengébb és gyengébb lett, míg végül le nem borult a kanapéról, s nyöszörögve fordult hátára a földön fekve. Könyörögve nézett az idős asszonyra, aki csak nyugodtan ült, s bámulta, ahogy a férfi kilehelte utolsó lélegzetét.

A hölgy felkacagott. Boldog volt, rég töltötte el ilyesfajta öröm a testét. Undorodva pillantott a földön élettelenül heverő testre, s egy félmosollyal arcán Tobby felé fordult.

- És még egy szerencsétlen elhullott a Darness famíliából. – tárta szét karjait, mintha azt várná, hogy istenítsék.

A nő ismét felkacagott, miközben érezte, ahogy teste visszaalakul, s Tobbyra pillantott, aki szintén kezdett lassan megnőni.

- Nem volt valótlan a gyanakvásod, fiam. Nem Ingrid vagyok, hanem Sir DemaridAmedid! – kacagott újból, s úgy pillantott a férfira, mintha az ettől újjáéledhetne, hogy leboruljon hatalmas személye előtt.

- Mester, most mit fogunk csinálni? – kérdezte Tobby, aki időközben egy 20 év körüli fiúvá vedlette át magát.

- Tomas, változz vissza házimanóvá, és kutass tovább a Darkness család után! Tudni akarom, hogy van-e még köztük akár csak egy élő lélek is!

- Ezt már most meg tudom mondani, Mester. Két nő van még hátra. Egyikük Scorpius lánya, Anne. A felesége pedig egy véla. Delair a neve.

- Mit mondtál, fiam? – kapta fel a fejét ijedten – Demarid – Egy Delair nevű véla a felesége? – bökött ingerülten a fejével Scorpius felé.

- Igen, Mester. – bólintott a fiú engedelmesen.

- El kell mondanom valamit. – nyögte – Jobb, ha most megtudod, mielőtt cselekednünk kell… ez a Delair nevű asszon… valószínűleg a te édesanyád, fiam.

- De hiszen mester, ha ön az édesapám. Az az asszony pedig az édesanyám, akkor hiszen… Annel mi féltestvérek vagyunk?
- Bizony, fiam. Készen állsz a tervre ettől függetlenül is?
- Igen, Mester. – felelte a fiú automatikusan, gondolataiba temetkezve, hiszen tudta, ha már idáig eljutottak, most már nem hátrálhat meg, akármi is vár rá.

Még ha a saját családjával kell is végeznie.

- Maradj ember. – bólintott Demarid néhány percnyi gondolkodás után – Téged még nem ismernek. Férkőzz a bizalmukba, barátkozz össze Annel, és hozd el őt ide, hogy beteljesíthessem végzetét.

- Igenis, Mester. – ismételte a fiú, s rögtön szobájába indult, hogy összeszedhesse legfontosabb dolgait, amivel rögtön útnak indulhat.

Demarid elmosolyodott, s büszkén nézett fia után. Végre befejezheti, amit 26 éve elkezdett. S ami még boldogabbá tette, hogy ráadásul mindezt saját fia teszi lehetővé számára.