Tomas már egy órája gyalogolhatott, mikor végre megpillantotta a házat. Izgatott volt, hogy újra Delair-rel találkozhat, s kíváncsi volt, hogyan fog ránézni, mit fog érezni most, hogy tudja, hogy a nő az édesanyja. Már csak pár lépte volt az ajtótól, a kilincs pedig vészesen közeledett, ami azt jelentette, hogy már pillanatok választják el őt a nagy találkozástól. Próbálta leplezni félelmét, és uralkodni remegő hangján, mikor is becsöngetett. De meglepetésére édesanyja helyett egy házimanó nyitott neki ajtót.
- Kit keres? – kérdezte a manó, cseppet sem kedves hangnemben.
Tomas nem válaszolt. Arcára erőltetett egy széles mosolyt, s megérintette a manó homlokát. Az apró lény kíváncsi tekintettel figyelte a fiút, s szemernyi gyanakvás se lapult szívében. Ahogy Tomas elengedte őt, a manó megszédült, s lassan a földre hullott teste, de ekkor már tükröződött a szemében a bűntudat, amiért megbízott az ismeretlenben.
Tomas örült neki, és megnyugtatta őt, hogy nem édesanyjával kell először végeznie, és így, hogy ő van előnyben, s úgy tud az asszony közelébe kerülni, hogy ő észre sem veszi, talán még beszélhet vele, mielőtt meg kell tennie azt.
- Szia anya. – vigyorodott el Tomas, ahogy belépett a hálószobába, ahonnan már távolról kihallatszott a nő dúdolása.
- Szia! – mosolyodott el a nő, majd megfordult, s csak ekkor vette észre a fiút – Te meg ki vagy? Hogy jutottál be a házamba?
- Jaj, anya, hát nem is emlékszel a saját fiadra? Tomas Amedid-re?
Még magát a fiút is meglepte hangjának komoly, s mély csengése. Azt hitte, így sokkal nehezebb lesz végrehajtani apja kívánságát, hogy tudja, kivel is kell végeznie, de hamar rájött, hogy valójában semmilyen érzelmet sem táplál az asszony iránt.
- Hogy? – nyögte az asszony – Tomas? De hiszen ez lehetetlen… - nyögte az asszony – Idefigyelj, a férjem bármelyik percben hazaérhet, nem tudhatja meg ezt… nem lehet… Hibát követtem el, mikor bedőltem apádnak…
- Mégis miféle hibát, anya? – kérdezte Tomas kíváncsian.
- Ne hívj így! Nehogy valaki meghallja! – susogta Delair, s szinte az ájulás határán állt, mikor leült az ágy szélére – Nem… képtelen vagyok elmesélni…
- Ugyan, anya, csak ketten vagyunk itt. Üres az egész ház. Jogom van megtudni. – közölte Tomas ellentmondást nem tűrő hangon.
- Igazad van… igazad van. – törölte el verejtékben fürdőző arcát a nő – Csak tizenkilenc éves voltam, amikor megismertem. Az egész családom előtt egy úriember volt, készségesen segített a szüleimnek, ezért megengedték, hogy kettesben is eltöltsünk némi időt. Mindig azt mondta, hogy mellette nem eshet bántódásom, hogy ő meg fog védeni, én pedig fiatal voltam és naiv. Így hát elhittem neki. Egyszer elvitt a házához. Azt akarta, hogy megöljek egy várandós nőt. Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel vele, de sosem foglalkoztatott különösebben. Nem hittem volna, hogy ilyesmire is képes lenne. Én persze egy ujjal sem értem a nőhöz. Nem tudtam volna bántani. Hagyta a nőt menekülni. Legalábbis nekem azt mondta. Később persze megtudtam, hogy végzett az asszonnyal, s a kisgyermekkel is. Bocsánatot kért, és azt mondta, nem is gondolta komolyan. Azt mondta, belém szeretett. Megcsókolt… s én ismét elhittem. És visszacsókoltam. Bármennyire is fáj kimondanom, de talán neked még fájdalmasabb hallani, hogy az apád… megerőszakolt. Nem tudtam sokáig titkolni a terhességet. Egy idő után mindenki megtudta. Persze elmondtam, hogy mi történt, de azt hitték csak hazudok. Nem tudták elképzelni, hogy az a kedves fiatalember ilyesmit tenne. – mosolyodott el szomorkásan Delair, s letörölte arcáról könnyeit – Kitagadtak a családból. Ekkor eldöntöttem, hogy nem akarom többet apádat látni. És téged sem. Amikor megszülettél, otthagytalak apád háza előtt, és egy üzenetet írtam neki. „Hát ez az eredménye annak, hogy ezt tetted velem.” A családom ezután megbocsátott, és visszafogadott. Sajnálom, hogy ezt tettem veled, és hogy egy ilyen borzalmas emberhez küldtelek, de meg kell értened. És most kérlek, hagyd el a férjem házát, még mielőtt hazaér.
- Már megyek is. De megígérhetem, hogy látni fogsz még. – közölte egy szenvtelen mosollyal arcán, arrogáns magabiztossággal.
Nem mondta el az asszonynak, hogy a férje már nem fog hazatérni. Nem mondta el, hogy már réges-rég ismerte ezt a történetet. S nem mondta el, hogy emiatt volt oly büszke az édesapjára.
Úgy gondolta, hogy ennyi bőven elég volt első találkozásra. Látta maga előtt, ahogy az asszony összetörve zokog az ágyon, s csak vár, hogy szeretett férje hazatérjen. Tudta, hogy az asszony nem fogja tudni elviselni, hogy ezt tette vele, ha akár csak egy kicsit is úgy tesz, mintha rossz sorsa lenne az apja mellett. A feladat pofonegyszerűnek bizonyult.
Mindeközben már Anne is odaért az iskolába. Elmagyarázták neki, hogy miért hívatták, kiképezték, s már el is küldték egy mugli iskolába, pontosabban egy biológia órára.
- Az etológia egy, a viselkedéstannal foglalkozó tudományág. Ez lesz a mai témánk. Mielőtt azonban elkezdenénk részletesebben átvenni az állatok örökölt és tanult magatartáselemeit, fontos tisztáznunk az ösztön definícióját. Az ösztön az örökölt és tanult magatartáselemek meghatározó kapcsolata. – hallatszódott a tanárnő hangja, miközben rápillantott egy szőke, közepesen hosszú hajú lányra.
Közelebb ment hozzá, mire a lány a fülébe suttogott valamit. Az asszony válaszolt, mire a lány elhagyta a termet, a tanárnő pedig visszatért az etológiához. Nem tartott sokáig, míg újra félbeszakították, aminek hatására Ms. Blackwood az óra hátralevő részében egy Cody nevű fiút feleltetett a madarakból. Egy kis segítséggel ugyan, de egész jó kezdést mutatott be, de aztán már csak hebegett-habogott. Ennek a negatív következménye is meglett, mivel a tanárnő – hatalmas jóindulattal – kettest adott neki.
A fiút azonban ez annyira nem érdekelte, hogy a sikertelen felelet és a rossz jegy után is képes volt Ms. Blackwood arcába nevetni, és diadalittasan pacsizni padtársával. A tanárnő csak egy csalódott pillantással jelezte, hogy fogalma sincs, hogy fog Cody leérettségizni, már ha egyáltalán eljut odáig, s csak reménykedni tud benne, hogy addigra benő a feje lágya.
Néhány perc múlva kicsöngettek, s szinte az összes diák kirontott a teremből. Nem csoda, hisz ez volt aznap az utolsó órájuk. Persze a lassabbak még mindig a táskájukba pakolgatták be könyveiket…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése