3. Fejezet - Fájó este

Lassan bepakolta a táskáját, és indult a kijárat felé. Patricia jött szembe vele.
- Mizu csajszi?
 - Semmi, Anne. Mész haza hétvégére?
 - Igen és te?
 - Én maradok, még tartunk egy bulit. Te nem maradsz? Ott lesz Daniel, én, meg te, és még Christoper is.
- Sajnos nem tudok maradni, várnak a szüleim. Na, de ha nem bánod, én indulok is, mert még dolgom van otthon. – Elköszönt, aztán elindult a kijárat felé, mire kiáltást hallott:
- Anne! Anne, állj meg! - Hátra fordult, és meglátta az utána loholó Christophert. Úgy lihegett, hogy szinte meg se tudott szólalni.
 - Mit szeretnél? – kérdezte.
- Anne, haragszol rám?
 - Nem, miért kérded?
 - Alig láttalak a szünetekben. Mintha kerülnél engem. De lehet, hogy hülyeség az egész, csak túlspilázom a dolgot.
 - Tényleg nincs semmi – mosolygott rá.
 – De ha nem bánod, én elindulok haza, mert sietnem kell.
 - Hát jó, akkor szia! Hétfőn találkozunk.
- Úgy lesz, szia! - Ennyi volt a nagy beszélgetés, és folytatta is az útját. Közben megállt, hogy becsukja maga után a kaput. Belépett a sikátorba, belenyúlt a zsákjába, és haza hopponált. Úgy érezte, mintha zuhanna valahová, a világon kívülre. Utált hopponálni, mindig olyan volt, mintha megállna közben az idő. Már sötétedett, mire hazaért. A házuktól nem mesze, egy parkban ért földet. A park csodás volt, teles-tele volt virágokkal, hatalmas rózsabokrokkal, és a frissen vágott fű nyugtató illata keringett a levegőben. Picit üldögélt, és élvezte a természetet, aztán elindult a közeli bolt felé. Mikor belépett, csak Nancy néni volt a boltban.
- Csókolom! – köszönt illedelmesen. - Szervusz, kislányom! Hogy vagy?
 - Köszönöm kérdését, jól vagyok. És ön?
- Én is jól vagyok, köszönöm. Mit kérsz?
- Azt a narancsos kólát kérném!  – A hölgy levette a polcról, és kedvesen átnyújtotta neki. Megkérdezte az árát, majd kifizette. - Viszlát, Anne!
 - Viszlát, Nancy néni! - Mikor kilépett az ajtón, furcsa érzés fogta el. Úgy érezte, azon nyomban haza kell mennie. Gyorsan szedte a lábát, így hamar elérte a házuk kapuját. Kinyitotta a ház ajtaját, és belépett.
 - Anya, apa hazajöttem! – kiáltott beljebb lépve a házba. De nem jött válasz. Olyan néma csend uralkodott a házban, mintha senki nem lett volna otthon. Mivel lent nem talált senkit, felszaladt édesanyja szobájába, hogy megnézze, mi a helyzet.
 - Szia, anya! Megjöttem.  – Anyukája csak ült ott az ágyon, a festék lefojt az arcán, a szemét áztató könnyek miatt. Odalépett hozzá. - Mi a baj, anyukám? Miért sírsz?
 - Semmi baj, kislányom, nyugodj meg.
 - De, anya, látom, hogy van valami.
 - Apád még nem jött haza. Reggel óta ott van az állítólagos birtokunkon, és még nem ért haza. Aggódom érte.
 - Nyugodj meg, biztos mindjárt megérkezik. – Ültek ketten az ágyon, egymás karjába kapaszkodva. Nem emlékezett egy ilyen bensőséges pillanatra sem anyjával. A nyugalmukat egy csengetés törte meg.
 - Anyu, úgy hallom, csöngetnek. Lemegyek, megnézem, ki az. Biztos apa jött haza, és nem vitt magával kulcsot. Te addig szedd magad rendbe.
 - Jó ötlet, kislányom. Nem akarom, hogy édesapád így lásson, mert még kiszeret belőlem.
- Jaj, anya, ne viccelj! Te még így is csodálatos vagy! – biztatta, és puszit is nyomott az arcára, aztán otthagyta. Lerohant a lépcsőn, egyenesen az ajtóig, és kinyitotta azt. Két rendőr állt ott.
 - Jó estét! - köszönt tágra nyílt szemekkel.
 - Kit keresnek?
- Delair asszony itthon van?
 - Igen, ő az édesanyám. Máris szólok neki. Mit mondjak, kik keresik?
- James és John hadnagyok. - Mire megfordult, anyja már ott állt a lépcsőn hófehér arccal.
 - Jó estét, asszonyom!
 - Jó estét! Maguk kicsodák?
 - Rendőrök vagyunk.
- Ha a férjemet keresik, ő nincs itthon. Egyébként hogy hívják önöket?
 - Én James vagyok, a társam pedig John. Bemehetnénk, kérem?
 - Persze, jöjjenek beljebb. - Anne csak állt ott, mint valami halott.
- Sajnálom, hogy nekünk kell közölni a rossz hírt, de a férjét ma holtan találtuk.
- Ez nem lehet igaz! – ordította az édesanyja, és azon nyomban el is ájult a sokktól. Egy egész világ omlott össze benne.